Alig van ember aki ne hallotta volna már ezt a szót: „szarvasbőgés”. De mi áll ennek a hátterében? Mi célt szolgál? Mi köze az őzeknek a szarvasokhoz? Hányféle szarvas él hazánkban? Lássuk…Hazánkban három szarvasféle él. Méret szerinti növekvő sorrendben az európai őz (Capreolus capreolus), a dámvad vagy más néven dámszarvas (Dama dama) és a gímszarvas (Cervus elaphus). Mindhárom faj megtalálható Kiskunhalas térségében, melyek közül az őz általános elterjed, dámmal főként a város déli részén, Balotaszállás-Zsana fele futhatunk össze, míg a gím állománya Bogárzó fele a legerősebb. Ez azonban nem volt mindig így.

Az elmúlt század természetet uralma alá hajtani szándékozó törekvéseinek, a homokfásításnak, a mocsarak lecsapolásának, a tanyavilág felszámolásának és a nagyparcellás szántóföldi gazdálkodás terjedésének köszönhetően szinte teljesen átalakult a táj. A természetvédelemi szempontból igen káros változások a nagyvadak életfeltételeire kedvezően hatottak. Az erdőtelepítésekkel búvóhelyhez, a gabonatáblákkal táplálékhoz jutottak, míg azzal, hogy a tanyákat elhagyta az ember, a zavarás is jelentősen csökkent. Az 1900-as évek közepén jelent meg a környéken az őz és a vaddisznó, majd nem sokkal később, részben a Dunai árvizek elől menekülve a gím. Végül az 1980-as évek első felében a Balotaszállási Rákóczi Vadásztársaság sikeresen telepített Gyulajról dámszarvast a térségbe. Bár most már mind három szarvasféle állandó tagja a Halasi kistérség faunájának, de ez nagyban köszönhető annak is, hogy a vadgazdálkodók itatók, etetők és vadföldek segítségével igyekeznek minél nagyobb és életképesebb populációt fenntartani. A nagyvadak megtelepedésével megjelentek olyan erdészeti, mezőgazdasági és közlekedési problémák, melyeket együttesen vadkárnak nevezünk, s melynek mérséklése, kezelése nem kis feladatot ró az abban érintett felek számára.

Magyarország legnagyobb testű kérődző vadfaja a gímszarvas (Cervus elaphus). A Dunántúl déli területein található a világ legjobb gímszarvasállománya. A legtöbb példány a Dunától nyugatra él, Zala, Somogy, Tolna és Baranya megyében. A gímszarvasnak – utóbbi évtizedekben észlelt állománynövekedése mellett – változott elterjedési területe is. Az új területek elfoglalása, azaz ott a tartós megtelepedés akkor lehetséges, ha az erdősültségi élőhelyi küszöb a 13–15 terület %-ot meghaladja. Különösen intenzív volt az elterjedési területnövekedés Bács-Kiskun megyében, ami a természetes ökológiai háttéren kívül antropogén hatásokra (zavarás, vadgazdálkodási mód) is. Napjainkban a gímszarvas előfordulása a Dunántúlra, az Északi-középhegységre és újabban a Duna–Tisza közére terjed ki. A Tiszántúlon ma is ritkán fordul elő.

A gímszarvas hazai elterjedése (2002-es vadgazdálkodási adattár alapján)

A tisztásokkal és rétekkel tarkított lombos- és elegyes erdők lakója. Az állatok elnevezései megegyeznek a szarvasmarháéval (bika, tehén, ünő –nem ellett nőstény-, borjú). Csoportokban – ún. rudlikban élnek - melyek a bőgési időszakon kívül, többnyire csak tehenekből és lányutódokból, valamint az utolsó évi szaporulatból, vagy csak bikákból állnak. A bikák külön csapatokban élnek.

Mi is a „szarvasbőgés”?

Iskolás tanulmányainkból tudjuk, hogy a tavasz a párzás, a szaporodás évszaka, de ez a szarvasfélék esetében csak részben állja meg a helyét. Bár kirándulásaink során a fű között lapuló pettyes őzgidára valóban június folyamán akadhatunk legnagyobb valószínűséggel, de mind három szarvasfélénk párzási ideje - ugyan eltérő időben és módón -, de egységesen az év második felére esik. Először az őz nyitja a sort július-augusztus folyamán, ahol a suta hívj a bakot, majd a nyári kánikula enyhülésével következik a gím augusztusi-októberi éjjeleken a szarvasbőgéssel, és végül a dám zárja a sort októberben barcogásnak nevezett nászhangjával. Az utódok - melyet az őz esetében gidának, a szarvasok esetében pedig borjúnak hívunk -, a következő tavasz végén születnek.
A szarvasbőgés az ősz beköszöntének első jele, az ivarérett gímbikák párzásra hívó hangja, mellyel a teheneket próbálják elcsábítani. A szarvasbőgés általában augusztus utolsó hetétől, október végéig tart. Akkor kezd intenzívebbé válni, amikor már hűvösebbek, párásak az esték. Hangjuk ilyenkor sokkal messzebb hallatszik.

A bikák saját bőgőhellyel rendelkeznek, melyet agresszíven védenek a betolakodó hímektől. A bőgés hevében, nem ritkán agancs-akasztásra is sor kerül, mely közben, körbe-körbe járkálnak a bikák, így jellegzetes köröket hagyva maguk után. A kör mérete jelzés értékű más hímek számára, minél nagyobb, annál biztosabb, hogy a terület gazdája nagy tekintéllyel és aganccsal rendelkezik, jobb vele nem újat húzni! A bőgőhelyet a bikák az agancsuk tövében lévő mirigyeik váladékával és vizeletükkel jelölnek meg. Ezek a láthatatlan, de annál inkább érezhető jelzések a terület határát jelezik a betolakodók számára. A bőgés hangja mély, és hangos, panaszosnak ható bőgés, mely ködös éjszakákon messzebbre, akár kilométerekre is elhallatszik. A szerenádot meghalló tehenek, így nagy távolságokból megtalálják a bőgő bikát, és odatalálnak hozzá. A vezérbika lehetőleg szorosan együtt tartja a teheneket, és ha valamelyikük eltávolodik, agancsának ütéseivel tereli vissza. Ha viszont külső veszély fenyegeti, a bika egyáltalán nem törődik háremével, csapot-papot otthagyva menekül.  Egy háremben akár húsz tehén is lehet. Bőgési időszakban a bikák jelentős súlycsökkenést szenvednek el, mely akár a testtömegük 25%-át is elérheti. (Egy kifejlett bika tömege 200-300 kg, bőgés idején előfordulhat 60-70 kg-os fogyás is.)
Kiskunhalas térségében Bogárzónál a legintenzívebb a szarvasbőgés, de egy kicsit távolabb, a császártöltési Vöröcs-mocsárnál, vagy Gemenc térségében már köztudottan jó szarvasos helyeket találni. Szeptember folyamán több erdészet és nemzeti park is szokott szervezni szarvasbőgés túrát, de ha egyedül szeretnénk ezt az élményt megtapasztalni, akkor érdemes egyeztetni a területileg illetékes vadásztársasággal, hisz a szarvasbőgés egyben a trófeavadászat ideje is.

A cikket elolvasták: 2021 alkalommal.